Testvértelepülések

Baktalórántháza Szabolcs-Szatmár-Bereg megye geometriai középpontjában, a Nyírség középső részén helyezkedik el. Kistérségi központ volt és az ma is, itt van a székhelye a Közép-Nyírségi Önkormányzati Többcélú Kistérségi Társulásnak.

A település lakosainak száma 3800 fő, de lakónépessége intézményei, foglalkoztatási adottságai révén megközelíti az 5000 főt. A jelenlegi település két kis község - a déli fekvésű Nyírbakta és az északi Lórántháza - egybeépítésével alakult ki. Közigazgatási egyesítésére 1931. január 1-jén került sor, a Magyar Királyi Belügyminisztérium rendelete az egyesített község nevét a Baktalórántháza névben állapította meg. A község kialakulásának és fejlődésének útját a középkor századaiból származó írásos emlékek hiányában nehezen tudjuk pontosan nyomon követni. A legrégibb írásos emlék Nyírbaktára vonatkozóan IV. Béla adománylevele, amelyet 1271-ben V. István megerősített, vagyis Baktát az egri püspöknek adományozta. E korra tehető – a mára műemlékké nyilvánított, a képen látható – római katolikus templom építése is. A görög katolikus templom 1693-ig Petneházán volt. A református templom a „traktus jegyzőkönyve” szerint 1597-ben már anyaegyház. 1731-ben gróf Hallerné, született gróf Károlyi Klára elvette a református templomot és a római katolikusoknak adta vissza. Így került át a református egyház Lórántházára, ahol a képen látható templom 1750 táján épült. Lórántházáról a legrégibb írásos adatok a XVI. századból maradtak ránk. Ebben az időben a Báthoryak, majd Rákóczik tulajdonába kerül. A Rákóczi-szabadságharc bukása után Károlyi Sándor kapta meg adománybirtokként, ez időtől fogva földesura azonos volt Nyírbaktáéval.

Bakta az 1420-as években a Baktay család tulajdona, ezt követően a Báthory, Tatay, Barkóczy, Károlyi család birtokolta. Utolsó tulajdonosa gr. Dégenfeld Pál volt 1945-ig. A kisváros másik műemléke a képen látható klasszicista stílusú Dégenfeld-kastély. A XVII. század első harmadában (1615-1638 között) a Barkóczy család építteti meg a földszintes vadász kúriát, majd az idők során ezt bővítették. A park tökéletesebb és legszebb kialakítása azonban gróf Dégenfeld Imre idejében történt. 1945-ben a Kastélyt államosítják, és 1995-ig Tüdőszanatóriumként működött. Az épület állagának folyamatos romlása miatt azonban a kórházat másik helyszínre kellett költöztetni; a kastély pillanatnyilag üresen áll, a városfejlesztési terveiben kiemelt helyet foglal el hasznosítása. A település 100 %-ban közművesített – víz-, villany-, gáz- és csatornahálózat, szilárd burkolatú utak, kábeltévé-hálózat –, mely a vállalkozások indításában fontos szempont. A településen működik: kábelkorbácsgyár, faipari- fafeldolgozó üzem, acélszerkezet-gyártó üzem; a kereskedelmi-és szolgáltatóágazat is jelentős munkáltató. Jelentős vonzerő a Baktai erdő, mely üde zöld növényeivel hívogatóan várja a pihenni, kikapcsolódni vágyókat. A város vezetése hangsúlyt fektet az oktatási, kulturális, civil és sportélet támogatására, fejlesztésére. A városban működik óvoda, általános iskola és középfokú oktatási intézmény.

Baktalórántháza életét gazdagítják civil egyesületei: Arany Ősz Nyugdíjasklub és - Népdalkör, Városi Vegyeskar, Természetbarát és Tömegsport Egyesület, Együtt Másként Egyesület, Polgárőr Egyesület. A sportélet kiemelkedő jelentőségű és hosszú hagyományokra tekint vissza. A sportolni vágyók a Baktalórántháza Városi Sportegyesület szakosztályaiban – labdarúgó, kézilabda, fitnesz-aerobik – és tömegsport-rendezvényein találhatják meg a mozgási lehetőséget. A labdarúgó szakosztály felnőtt csapata jelenleg az NB III-ban szerepel.

Dány 4300 lélekszámú község Pest megyében, a fővárostól - Budapesttől - 40 km-re található. A gödöllői dombvidék részének tartják.

Dány tőszomszédságában ered a Tápió. Budapest felől érkezve, Isaszeget elhagyva, két lassan emelkedő domb aljában, középen terül el a gyönyörű község. Dombos határán szántóföldje barna agyag, mindennemű gabonát jól megterem. Határában 4 apró forrás van.

A terület éghajlati viszonyát az Északi-középhegység és az Alföld klímája közti átmenet jellemzi, a hegyvidéki éghajlat nem jellemző a területen. Az évi átlagos csapadékmennyiség 550-600 mm. A térség uralkodó széljárása nyugat-északnyugati. Mivel ipari termelés a településen nem folyik, annak környezetkárosító hatása nem mérhető.

A település minden közművel ellátott. Lakói szorgalmas, iparkodó emberek. Szeretik, ha településük utcái, terei rendezettek. Igényesek a környezetükre, ingatlanaikat és azok környezetét szépen rendezik, rendben tartják.

Erdőbénye község Borsod - Abaúj - Zemplén megyében, a Tokaj- Hegyaljai borvidéken található, Miskolctól 58 km-re, Tokajtól kb. 20 km-re.A honfoglaló magyarság első megtelepedési helye ez a vidék. Történelmi emlékekben igen gazdag ez a megye. E vidék bölcsője volt a reformációnak, a protestáns iskolakultúrának, a magyar nyelvű irodalomnak és a nyelvújításnak.

E térség híres szülöttei a Rákócziak, a Dobók, Lórántffy Zsuzsanna, Kazinczy Ferenc, Kossuth Lajos. Ebben a régióban több nép is otthonra talált, az itt élők szívesen fogadták maguk közé a kárpátukrán, ruszin, szlovák és más nemzetiségűeket, akik a mai napig megőrizték szokásaikat, hagyományaikat. A Zempléni tájegység szőlőkultúrájáról és boráról híres régiója Tokaj-hegyalja. A 16. sz. elején a tokaji bor rangot adott a szőlőtermesztésben érdekelt hegyaljai településeknek, s ennek nyomán alakult ki egy egységes arculatú mezővárosi kultúra.

Erdőbénye az Aba nemzetségnek volt ősi birtoka. Első írásos említése 1331-ből való, ekkor a neve Erdő-Benje volt. Az elmúlt évszázadok alatt mezővárosként és uradalomként is emlegették. Ismert források szerint 1808-ban kapta meg a mezővárosi rangot. Erdőbénye birtokosai voltak a Perényiek, a Pálócziak, a Dobi és a Monaki család, a Szirmay és a Trautson családok. 1600-1604-ig Kaszaházi Joó János királyi személynök birtoka, 1608-1711-ig a Lórántffy és a Rákóczi család uradalma. A Rákócziak javait a szatmári béke után elkobozták. Így Erdőbénye kincstári birtok lett, majd VI. Károly császár Trautson Donát hercegnek adományozta.

A településen több műemlék és kastély található. Római katolikus plébániája már a XIV. század elején fennáltt, a Rákóczi-Szirmay kastélyban ma szeretetotthon működik, jelentős épületegyüttese a 17. században épült Budaházi-Fekete kúria. Már a 18. században említik Erdőbénye \"timsós vizét\". 1828-ban az első fürdőház alapkőletételétől ismeretes Erdőbénye-Fürdő, mely jelentős szerepet tölött be a település gazdasági és kulturális életében. A különböző mesterségek mellett - szabók, kovácsok, kőfaragók - nagy szerepük volt az erdőbényei bodnároknak. \"Ha valaki Erdőbényén egy fát elhajint, az vagy kádárt üt, vagy kőfaragót \" - egy helyi szólásmondás szerint. A mezőgazdasági tevékenység mellett a település \"iparosodását\" a bodnáripar és a kőbányászat jelentette. Bodnáripara jóval korábbi, mint kőbányászata. A kiváló bortermeléssel függ össze a bornádmesterség felvirágzása a községben. Az iparosok már korán céhbe tömörültek. A történelem folyamán kétszer szörnyű pestisjárvány, egyszer nagy tűzvész pusztított a településen. Az erdőbényei helytörténeti kutatásnak nagyon korai és fontos dokumentuma az Ember András nevével fémjelzett \"Erdőbényei históriája\". A magyar kádárság kezdetének története a pécsváradi apátság alapításakor a szerzetesekkel betelepült hat kádármesterig vezethető vissza. Nyelvünk háromféle elnevezést is használ a faedényeket készítő mesterek megnevezésére: kádár, bodnár, pintér. A kádár általában keményfából készít kádat és hordót. A céhtörvények szerint a hegyaljai bodnárokra is kötelező volt a vándorút. Ekkkor ismerkedtek meg a német céhszervezetek felépítésével, szokásaival, melyeket aztán hazahoztak. A kádárcéhek céhpecséttel, céhládával és céhzászlóval is rendelkeztek. A régi Hegyalján a termelő hordóval együtt adta el a mustját a porosz és lengyel kereskedőknek. Így az erdőbényei kádároknak igen nagy volt a keletje, alig győzték az új hordók gyártását. De nem csak hordókat, hanem olyan faedényeket is készítettek, amelyek nélkül elképzelhetetlen lett volna a szüret - puttony, kád, cserpák, taposó kádicska stb. A hegyaljai bornáripar hanyatlása a filoxéra vész idején következett be, ami után az iparosok nagy rész kivándorolt az országból. A kádár mesterség művelésével Magyarországon egyedülálló, lokálisan csak Erdőbénye községben előforduló és fennmaradó kádártánccal találkozhatunk. Ez a tánc német hatásra honosodott meg, valószínűleg a külföldön járó mesterlegények hozták haza. A bodnáripar - a kádármesterség - ma is él hegyalján és Erdőbényén. Az átalakult szőlészet és borászat ma is igényli a hagyományos módon készült hordókat.

Olyan művészek nevei kapcsolódnak a városhoz, mint Blaha Lujza, Bródy Sándor, Hevesi József, kortársaink közül pedig ki kell emelni Kő Pál szobrászművészt, több neves opera- és operett énekest, vagy a világszerte híres Népművészeti és Háziipari Szövetkezet népi iparművészeit. Nekik, valamint a zamatos hevesi dinnyének köszönhetően a város neve sok helyen nemcsak azért cseng ismerősen, mert a megye névadó települése.

Történelmi értékeit próbálják az utókor számára is megőrizni, így számos kastély és kúria, illetve egyéb építészeti örökség ma is eredeti szépségében tekinthető meg. A település területén és határában feltárt régészeti leletek arról vallanak, hogy az első jelentős emberi megtelepedés a Krisztus előtti I. évezredben, a szkíta korszakban volt.

A honfoglalás korából gazdag női sírlelet került elő Heves külterületén, a Kapitányhegyen. Az Árpád-házi királyok korában Heves királyi várbirtok volt, névadó központja a Hevesújvári vármegyének. Ispáni központként a hevesi részek világi igazgatását látták el. Feltehetően faszerkezetű földvár is állott a településen. Heves a Tarna, az Eger patak és a Tisza által határolt terület főesperességi székhelye is volt. Nevét 1203-ban említi először oklevél Hewes alakban. Az Aba nemzetségből származó Kompolti, majd az Országh család birtoka volt. A település erősödését elősegítette, hogy fontos kereskedelmi és hadi útvonalak vezettek itt keresztül. Az első "város" megnevezéssel 1467-ben találkozunk, amikor Hevest mezővárosnak mondja az oklevél. Ekkor már vásártartási joggal is bírt. Koraközépkori gazdagságát illusztrálja XIII. sz-ban épült temploma is, melyen ma is jól láthatók a gótikus stílusjegyek. A város virágzásának a XV. sz-ban a török pusztítás vetett véget. Az 1540-es évektől Heves is török hódoltsági terület lett, a hatvani szandzsák része, ezen belül náhijeközpont. Vidékünk gazdag élelemforrás volt a török számára a Jászságból Egerbe vezető útvonalon. Eger eleste, 1596 után Heves is tartósan katonai véghellyé vált. Az Eger elleni kiváló stratégiai helyzetet kihasználva erődítményt, palánkvárat is építettek itt, mely feltételezhetően a mai város központjában, a ligetben állt. A lakosságot kiűzték a városból, akik Heves északnyugati részére menekültek. Így itt új település jött létre Kisheves néven. A törökök lakta város az oklevelek szerint a Nagy Heves, a magyarok lakta új település a Kis Heves nevet kapta. A felszabadító harcok során a császári hadtest 1685. október 16-án érte el a várost, ami a palánkvárral együtt harc nélkül került a császáriak kezébe. Az elvonuló törökök a várat felégették. A felszabadult területeket a bécsi kormányzat fegyverjog címén lefoglalta a kincstár számára. A város nagy részét Glöcksberg Dietrich vásárolta meg az udvartól a környékbeli községekkel együtt. Megkezdődött a szinte lakatlan város újranépesülése. Visszaköltözött az elmenekült magyar lakosság, valamint jelentős számú jobbágynép érkezett Mezőszemere, Ónod, Mezőkövesd községekből.

A felvidékről tótok, Gömör vármegyéből több református nemesi család költözött Heves környékére, akik a helyi reformátusság magját alkották a római katolikus többségű településen. Frankfurt vidékéről 21 téglaégetéssel foglalkozó német család érkezett. Ez időben - a XVIII. sz. elején - a délvidéki rácok pusztításaitól, valamint pestisjárványtól is szenvedett a hevesi nép. E korszak legnagyobb helyi birtokosai Haller Sámuel, a Nyáry leszármazott Négy Línea (Bossányi, Orczy, Szunyogh és Török család) és a község ötödrészét birtokló un. "ötödrészi nemesek". Később házassági kapcsolatok révén a gróf Berényi, majd az Orczy család lett a főbirtokos. 1835-ben Ferdinánd Szász-Coburg Gothai herceg megvásárolta az Orczy-birtokokat, így a város legnagyobb földesurává vált. A hét közép- és nagybirtokos mellett több mint 100 olyan kisnemes élt a településen, akiknek jobbágyaik nem voltak, majorságaikat zsellérekkel műveltették. Ebben az időben a településen két kastély és hat kúria épült, melyek a körülöttük lévő zsellérházakkal tömböket alkotva sokfelé tagolták a települést. 1848 után a félbe maradt jobbágyfelszabadítás és földtulajdonlás kérdése hosszú ideig megoldatlan volt. Az 1860-ban végrehajtott földbirtokrendezés, tagosítás óriási hatással volt a község életére. Fellendült a mezőgazdasági termelés, országos hírűvé vált a dinnye- és dohánytermelés. Elsősorban a jó mezőgazdasági adottságoknak köszönhetően a XX. sz. elejére Heves népessége jelentősen emelkedett. A város - mint járási székhely - jelentős közigazgatási szerepkörrel rendelkezett. Ez elősegítette a polgárosodás, városiasodás folyamatát. A hevesi társadalmi és kulturális élet a XX. sz. elején igen élénk volt. A boldog békeidők virágzó korszaka 1914-ig tartott.

Az első világháború frontjain 110 hevesi katona vesztette életét. E hősi halottak neveit az 1924-ben, a Hősi ligetben felállított emlékmű őrzi. Az 1920-as években új községrész kezdett épülni Újtelep néven, ahol ekkor csaknem 700 új telket osztottak ki. A II. világháború a hevesiektől is nagy áldozatot követelt. 350 zsidó lakost hurcoltak haláltáborokba, nagyon sokan kerültek szovjet munkatáborokba. A háború katonai és polgári áldozatainak emlékét, neveit őrzi az 1993-ban felállított hősi emlékmű. 1945. után a földosztás eredményeképpen sok kisgazdaság alakult elmaradott gazdasági felszereléssel. Később kis termelőszövetkezetek jöttek létre, melyeket 1964-ben Rákóczi néven szerveztek eggyé. Ipari és szolgáltató üzemek is alakultak. Az 1956-os forradalom idején Hevesen is munkástanács alakult, nemzetőrséget állítottak. Szembetűnő gazdagodás, fejlődés az 1960-as évektől figyelhető meg a településen. Ekkor létesült a Szociális Otthon, az SZTK, a Szülőotthon, bővült a Strandfürdő, Gimnázium, Művelődési Ház, áruház, iskolák épültek. Megnyílt az Állami Zeneiskola és a Helytörténeti Múzeum. 1984-ben Heves újra városi rangot kapott, mint közigazgatási központhoz 16 település tartozik. Felépült a Középfokú Oktatási Intézet, Sakkmúzeum költözött a városba. Az Újtelepen új orvosi rendelő, lakás és gyógyszertár nyílt. Az Állami Gazdaság és a Rákóczi Tsz. megszűnt, az ipari vállalatokat privatizálták. A munkanélküliség a lakosság jelentős hányadát érinti. A közel tizenkétezer lakosú város arculatát napjainkban is a mezővárosi jelleg határozza meg.

Lukanénye (szlovákul Nenince) község Szlovákiában, a Besztercebányai kerületben, a Nagykürtösi járásban található. 2001-ben 1394 lakosából 1085 magyar és 305 szlovák volt.

1910-ben 827, túlnyomórészt magyar lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Hont vármegye Ipolynyéki járásához tartozott. 1938 és 1944 között újra Magyarország része volt.

Nevezetességei Mindenszentek tiszteletére szentelt római katolikus temploma az 1780-as években épült barokk-klasszicista stílusban. A falu másik, modern temploma az 1990-es években épült a Jópásztor tiszteletére. A Luka-kastély a 18. században épült klasszicista stílusban, ma iskola működik benne. A Blaskovits-kastély szintén 18. századi klasszicista, egy ideig szövetkezeti iroda volt, ma szálló van benne. A Fekete-kastély romos állapotú.

A falunak gazdag népi hagyományai, népköltészete van. Kodály Zoltán kétszer,1910-ben és 1911-ben is gyűjtött a faluban. Szent Orbán szobor. Jozef Fojtík fafaragó népművész alkotását 2007 májusában avatták fel a szőlőkkel borított Botrányhegyen.

A Ráckevei-Duna mindkét partján, a Csepel-sziget déli részén található. Budapesttől mintegy 50 km-re délre fekszik. MÁV vonal nem található a településen. A Ráckevei HÉV köti össze Budapesttel, Magyarország fővárosával.

A Ráckevei (Soroksári) Duna-ág legfontosabb hídja; az 1896-ban épült Árpád híd vezet át rajta. Története Ráckeve területe már a bronzkorban lakott volt. A honfoglalás után az egész Csepel-sziget, így Ráckeve területe is a fejedelmi törzs szálláshelye volt. Az Árpádok alatt itt állt Ábrahámtelke község és egy, a 12. században épült kolostor, első írásos említése 1212.

A 15. század közepén, 1440-ben a török elől menekülő szerb lakosság telepedett le, akik ekkor kezdték először Kiskeuenek, majd később Ráckevének nevezni. Keve volt ugyanis az a város az Al-Duna mentén, ahonnan elmenekültek. (A szerbeket pedig akkoriban rácoknak nevezték.) A 15. században fontos hely lett királyi kiváltságok adományozása folytán. A 16. században török uralom alá került. Szegedi Kis István prédikátor fellépésével kezdődött a reformáció térhódítása a városban, később a humanista reformáció fontos központja lett. A török háborúk idején a várost feldúlták, lakói elmenekültek. A török kiűzése után a győztes hadvezér Savoyai Jenő kapta jutalmul az egész Csepel-szigetet. A városba német telepesek érkeztek. Ettől kezdve a város lakosságát három nemzetiség alkotja. 1848 májusában hatszázan álltak nemzetőrnek. A 19. század végén járási székhely lett. Ekkor építették az addigi fahíd helyett vasból az állandó hidat. A millennium alkalmából építették meg a városházát a lebontott régi helyére. A szovjet csapatok 1944. november 22-én szállták meg a várost. 1975-ben adták át a melegvizű termálstrandot. A szocialista időkben járási székhely volt, városi rangját 1989-ben kapta vissza.

Tóthfalu (szerbül Тотово Село / Totovo Selo) a Vajdaság Észak- Bácskai körzetében, a Szerbia–Magyarország országhatártól délre mintegy 30 km-re, míg a Tisza folyótól mintegy 12 km-re nyugatra, 103–105 m tengerszint feletti magasságon terül el. Közigazgatásilag Magyarkanizsa községhez tartozik.

A falu természeti környezete fennsík jellegű, de néhány magasabb domb is található. A település mintegy 1,5 km2-en területen fekszik, míg a Helyi Közösség összterülete mintegy 45 km2. A falu kialakulása Tóthfalu a fiatalabb települések közé sorolható, mivel a fennmaradt írásos említések alapján a XIX. század második felében a település helyén még Tóth József földbirtokos gazdasága terült el. Kialakulása szintén Tóth József földbirtokosnak, a Magyar Országgyűlés képviselőjének köszönhető, aki a XX. század első évtizedében birtoka egy részét nyári kúriája közelében részben kiosztotta házhelyekként, napszámosainak és egyéb föld nélküli lakosoknak. 72 napszámos családnak adományozott így házhelyet, melyek kimérését és kiosztását Pfejfer István zentai mérnökre bízta. A kimért telkek mindegyike 300 négyszögöl nagyságú volt. Ezeken a telkeken azután 3 év alatt épültek fel vert földből és vályogból az új házak. 1888-ban elkészült Tóth József kúriája, ami mind mai napig áll. 20. század 1902-ben Tóth József megkezdte a falu templomának felépíttetését. Ebben az évben került sor az alapkő lehelyezésére, majd pedig ezt követően az építési munkálatok 7 éven keresztül tartottak, és 1909-ben fejeződtek be.A templomot az 1901-ben felépült és felszentelt új tornyosi templom mintájára tervezték meg és építették fel. A templom hossza 34,75 méter, szélessége pedig 12,75 méter, magassága 11,50 méter, míg a torony magassága 44 méter. A templom román stílusban épült és egy színű festést kapott. A toronyba egy 8 mázsás harangot húztak fel. A fölszentelésére csak 1925. február 23.-án került sor. A felszentelést és a háború kitörését megelőzően 1913-ban, azonban ebben a templomban bérmálta meg a környező tanyavilág ifjúságát Horváth Győző kalocsai segédpüspök. A falu első plébánosa Szabó Dénes volt, akit 1929. október 6-án neveztek ki az egyházközség élére. Ezt megelőzően 1926-tól kanizsai káplánkén ő volt kinevezve a templomba, mint vikárius, és irányítása mellett tartották a miséket felváltva, az adorjáni Horváth János, az oromhegyesi Koncz Dezső plébánosok és a kanizsai káplánok. A keresztelések anyakönyvezése 1929. január 1.-én kezdődik meg, a halotti anyakönyvezés pedig 1931. november 15.-én veszi kezdetét.

A XX. század második évtizedében épült meg a csendőrlaktanya és a hozzátartozó lóistálló. 1941. szeptember 1.-től, ezekben az épületekben kapott helyet azután a falu iskolája.

Tóthfalu sokáig nem volt önálló, csak 1948-ban a kanizsai határ átszervezése révén nyert önrendelkezést. Ebben az időszakban szaporodott meg jelentősen lakosságának a száma is, mivel az elhagyott lerombolt tanyák lakói betelepültek a faluba, de úgyszintén érkeztek ide távolabbi vidékekről is. Így az 1948-as népszámláláskor 1038 lakos, míg az 1953-as alkalmával már 1161 lakosa volt.

Az 1960-as évektől kezdve szépen lassan kiépült a falu infrastruktúrája, a vízvezetékhálózat, az áramellátás, a csatorna, 1990-ben postája lett. 20. század vége Az 1980-as évek közepétől nyári lelkigyakorlatos táborok indultak be a régi plébánia épületében és a hozzáépített új épületszárnyban, majd azután az 1990-es évektől kezdve a legkülönfélébb táborok, tudományos konferenciák és közéleti összejövetelek szerveződtek meg itt. 1993-ban Tóthfalu település kiválásával az Oromhegyesi Helyi Közösségből, majd az új önálló Helyi Közösség megalakulásával 1994-ben, a falu lakossága először választott önálló 7 tagból álló vezető testület (Tanács) a Közösség irányítására.